Édesapám, Járdányi Pál

 

Kilenc éves voltam, amikor Édesanyám egyik nap hazajött, átölelt bennünket és azt mondta: Édesapa meghalt. Akkor gyerekfejjel csak azt éreztem, hogy valami nagy űr keletkezett az életemben, de hogy igazából mekkora veszteség is ért bennünket, azt csak jóval később értettem meg. Édesapám emlékét nagyon féltve őrzöm, s családi történetekkel, barátok, kollégák, tanítványok visszaemlékezéseivel valamint munkásságának, műveinek alaposabb megismerésével próbálom mind teljesebbé tenni. Most ezt a mozaikszerűen kialakult képet tárom Önök elé.
„<<Senki sem pótolhatatlan>> – mondják. De Járdányi Pál korai halála akkora űrt hagy hátra, amelyet a magyar zeneélet még sokáig érezni fog.
Kutatói, zeneszerzői, és tanítói hármas tevékenységét három specialista sem pótolhatja, mert minden munkájára éppen a három funkció egysége nyomta rá sajátos bélyegét.
A kutatónak a zeneszerzői tevékenység inkább árthat, mint használhat. A komponistának is gyakran csak akadályára van a kutató és tanító munka. Járdányiban a különböző tevékenységek egymást támogatták. A zeneszerzőnek a tudományos képzettség, a kutatónak a művész fantáziája vált javára, a tanítónak mind a kettő.
Az egységes, harmonikus egyéniséget csodálhattuk benne. Működésének minden ágából ugyanaz a legemberibb ember néz ránk, akinek nincs hőbb vágya, mint másokon segíteni, mások életét könnyebbé és szebbé tenni, még a saját élete árán is.
<<Hűség a halálig>> volt ez, póz nélkül, mint lényének legtermészetesebb kifejezése.
<<Az élet koronáját>> nem nyerte el. Ám napról napra elmondhatta: ma megtettem kötelességemet, amit senki sem kényszerített rám, amit én írtam elő önmagamnak. Azt tartotta: csak az él, aki másokért él.
Vetése nem fog elszáradni. Munkatársai mind a három területen példájára gondolva alkotnak tovább. Szelleme így hat a jövőbe, ha teste rá is kényszerült – sajnos, túl korán – minden halandó útjára.
Erejének teljében hagyott itt bennünket. Talán gondban amiatt, hogy annyi mindent nem fejezhetett be. De nyugodtan abban a tudatban, hogy ameddig dolgozhatott, egész odaadással és teljes sikerrel tette.
Nem vesztette el életét, mert sohasem törődött azzal, hogy megtartsa.” *[1]
Kodály Zoltán szavai ezek. Csak akik ismerték, tudják, mekkora a súlyuk. Hisz a mester igen szűkszavú és kritikus ember volt. Szinte soha nem dicsért, ha azt mondta: „jó”, az a legnagyobb elismeréssel fölért. És itt nemcsak „jó”-t mond, hanem a legtöbbet, amit egy emberről el lehet mondani.
Hogy jobban megértsük Édesapám személyiségét, térjünk vissza a gyökerekhez. A dédapám – az ő apai nagyapja –, Paulovics József kántor-tanító, majd az elemi iskola igazgatója volt Izsán, ebben a Komárom-megyei kis faluban. Igyekezett a leggondosabban, legjobban nevelni három fiát. (A kilenc megszületett gyermek közül csak ők hárman maradtak életben.) Amikor ezek gimnazista korúak lettek, az egész család Pozsonyba költözött, hogy a fiúk a Királyi Katolikus Főgimnáziumba járhassanak.
A három Paulovics fivér a kántor-papának köszönhetően zenei környezetben nőtt fel, és zeneszeretetük egész életükön végigkísérte őket. Nagypapám, Paulovics István 1910-ben az érettségi után Budapestre költözött, és tanulmányait a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészet-tudományi Karán folytatta: régészetet és művészettörténetet hallgatott. Ő sem lett hűtlen soha a zenéhez. Gyönyörű, bársonyos tenor hangja volt, s családi összejöveteleken vagy baráti körben sok emlékezetes áriaestet adott nagymamám zongorakíséretével. De még neves régészként is szívesen énekelt templomokban: egy időben a Mátyás templom szólistája volt, így az egyházi zeneirodalom legszebb darabjait is elénekelhette. Otthoni kottatárunkban megtalálhatók még azok a Mozart-mise, Verdi-Requiem, etc. kották, melyekben a tenor szóló alatt az ő bejegyzései láthatók. Én sajnos nem ismerhettem Nagypapámat, mivel születésem előtt 5 évvel meghalt. De megismertem őt Édesapám szeretettel teli elbeszéléseiből. Három hónapos voltam, amikor Édesapám a sárospataki alkotóházból az első nekem szóló levelet megírta. Ebben megindítóan szól az apai szeretetről, arról, hogy őt hogyan szerette Apap (a családban így hívták a Nagypapámat), s hogy ő mint érez irántam.
„Kicsi fiam!
Először írok Neked. Most még csak annyit fogsz érteni, érezni e levélből, amennyit Édesanyád csókjai közvetítenek abból a szeretet-tengerből, ami elárasztja a szívem, ha Rád gondolok. Később, mikor már érteni fogod a szót, a betűt, már lesz valami sejtésed arról, hogy mi is az az apai szeretet. De teljességében csak akkor fogod megérteni, ha majd – Isten segítségével – Te magad is egyszer apa leszel.
Mint ahogy én is csak most, a Te létezésed óta ismertem meg egészében azt a valóban földöntúli szeretetet, amivel az én édesapám, a Te áldott emlékű Nagyapád körülvette életemet.
Most, ezekben a napokban, a szokottnál is többet gondolok a drága Apapra. És olyan nagyon fáj, hogy Ő nincsen közöttünk, nem láthatjuk a büszke boldogságtól sugárzó, mosolygó arcát, ahogy az Ő első fiú-unokájára tekint. Csak az vígasztal, hogy szelleme itt van közöttünk, de itt van a teste is, hiszen a Te kis harmatos testedben is az Ő szíve dobog, a Te angyali gőgicsélésedben is az Ő gyönyörűen zengő énekét halljuk, a Te homlokodban is az Ő szép koponyájának domborulatát látjuk; Te is az Ő életének folytatása, messzi jövőbe hajló ívelése vagy.
Én nem tudlak Téged jobban szeretni, nem tudok Hozzád jobb lenni, mint ahogy Ő szeretett engem, mint amilyen jó volt Ő énhozzám. Nem tudok, mert nem tudhatok. Hiszen Ő az apai szeretet legizzóbb melegét sugározta magából. Ő a legjobb, legkedvesebb és legtapintatosabb apa volt. Mennyi ezer és ezer emlék bizsergeti szívemet, ha az Ő símogatóan rámtekintő, tiszta kék szemére gondolok; ha hallom, mikor azt mondja:„arany fiam”; ha érzem meleg kézfogását, mikor – mint kicsi fiút is annyiszor – sétálni vitt; mikor visszaemlékszem magyarázataira, ahogy mindent (házat, utcát, embert, tájat) megismertetett velem; ahogy érdeklődött tanulmányaim, munkám iránt; mikor magam elé idézem meghitt beszélgetéseinket, amikor – mint Ő mondotta – két jóbarát, megtárgyaltuk az élet apróbb-nagyobb dolgait; mikor érzem féltő gondoskodását, amivel egész életemben körülvett engemet.
Csak azt kívánhatom magamtól és csak azt kívánhatom Neked, hogy méltó legyen az én apaságom az Övéhez, hogy – ebben is – „méltó legyek nagynevű apámhoz”.
[...]
Légy jó fiúcska, hogy jó ember váljék belőled. Apap is ezt tartotta a legtöbbre!
Milliószor csókol:
nagyon szerető édesapád
Visszatérve Nagypapámhoz: tanulmányait befejezvén megnősült. Felesége, Eperjessy Mária polgári családból származott, s a kor gyakorlatának megfelelően tanítónői diplomát szerzett, de nem sokáig dolgozott. Az ő édesapja Budapest rendőrfőkapitány-helyettese volt. Ez az Eperjessy dédapám fiatalemberként költözött föl Erdélyből a fővárosba, egy kis faládával. Ezt a ládát a mai napig az előszobánkban őrizzük. Mária nagymamám, akit a családban Amamnak hívtunk, szépen, kifejezően zongorázott. Erre én magam is jól emlékszem, mert mikor húgommal még kicsik voltunk, sokat zongorázott nekünk, főleg esténként, elalváshoz. Még ma is fülemben van a Madárcsicsergő, melyben Nagymamám zongorajátéka mellett mi a madárkákat alakíthattuk: a domináns-tonika váltakozásnak megfelelően két hangot repetáltunk, egészen magason fönt.
Nagyszüleim szerelmének első gyümölcseként 1920. január 30-án megszületett Édesapám, Paulovics Pál. Igen, Paulovics; akkor még nem hívták Járdányinak, csak 18 évvel később magyarosította a nevét (de erre majd később visszatérek). Másfél évre rá megszületett húga: Márta. A kis Pál zene iránti fogékonysága igen korán megmutatkozott: még fél éves sem volt, mikor édesanyja észrevette, hogy a kisfiú mindig felfigyel a zenére, sőt: ha zenét hall, a sírást is abbahagyja. Aztán alighogy megtanult járni, rendre a zongorához igyekezett, és az éppen hallott dallamokat megpróbálta lejátszani. Ezekben az években a Paulovics család a tavasztól őszig terjedő időszakot mindig egy sváb-hegyi villában töltötte, melynek kertje igazi Paradicsom volt a gyerekek számára. Népes kis baráti társaság verődött össze itt napról napra, hétről hétre, nyárról nyárra. A Fogaskerekű Vasút pályája, épp a kert alatt húzódott, s a gyereksereg minden vonathoz leszaladt. A kis csapat egyik tagja így emlékszik vissza erre az időre:
„A mi gyermekkorunkban még pöfögő gőzmozdonyok tolták fel a sárga kocsikat a hegyre. [...] Mi csodáltuk Pali jósló tehetségét: látatlanban, előre meg tudta mondani, hogy a négy egyforma mozdony közül melyik közeledik az Orgonás megálló felé. [...] Sohasem tévedett, pedig a mozdonyok pöfögése egyforma volt ... a mi fülünknek, de az övének nem, neki különleges hallása volt.” *[2]
Télire aztán a család visszaköltözött a Bercsényi utcai lakásba, s a karácsonyokat is itt ünnepelték, meghitt családi körben. Hogy milyen is volt ez a családi környezet, milyen légkörben nőttek fel a gyerekek, azt minden magyarázatnál jobban példázza egy emlék, melyre Édesapám felnőtt fejjel is sokszor visszagondolt. Évről évre, Karácsony Szenteste nagypapám kézen fogta két gyermekét és elindultak a Tabánba. A viskókban lakó szegény családoknak vittek némi élelmet, karácsonyi ajándékot. A nagypapám időközben egyre híresebb régész, s minthogy fő kutatási területe a Pannónia területén található római kori leletek kutatása, 1928-ban egy egyéves tanulmányútra Rómába utazik. Vele együtt az egész család Rómába költözik, s így Édesapám itt, az olasz fővárosban kezdi el rendszeres hegedűtanulmányait. Fél év alatt három év anyagát végzi el. A római tartózkodás egy életre szóló élményt jelent mindannyiuk számára. Budapestre visszatérve Édesapám Votisky Ilonánál folytatja a hegedűt, s később aztán elkezd zongorázni is. Egy év alatt lehagyja húgát, pedig ő már több éve tanul. De ekkor – fiatal tehetségként – már különböző koncerteken is szerepel. Tíz éves korában beiratják a Ciszterci Rend budapesti Szent Imre Gimnáziumába. Amint a családi háttér, úgy a cisztereknél eltöltött nyolc év is meghatározó egész életére nézve. Tanárai között olyan kiválóságokat találunk mint Brisits Frigyes, a híres Vörösmarty-kutató – magyar nyelv és irodalomból, Hadarics (később Endrédy) Vendel – matematikából, vagy Rajeczky Benjamin zenetörténész – énekből. A gimnáziumi nevelés fontos részét képezték a nyári cserkésztáborok is. Itt nemcsak a természet szépségeivel, titkaival ismertették meg a gyerekeket, hanem az esti tábortüzek mellett – Rajeczky Béni bácsi vezetésével – sok népdalt is énekeltek. Így ismerkedett meg tulajdonképpen Édes-apám azzal a hatalmas kinccsel, amely aztán egész életén át – ugyanúgy, mint Bartóknál és Kodálynál – mind kutatói, mind zeneszerzői munkásságának alapja és ihletője lett. A gimnáziumban élénk zenei élet folyt, Édesapám sokszor hegedült az iskolai ünnepélyeken. Volt egy nagyon jól felkészített kórus is, mely a hagyományos repertoáron (Bach, Palestrina, Monteverdi, etc.) kívül sok Bartók és Kodály művet is énekelt. Édesapám kiskorától fogva rajongott Bartókért. Tíz éves lehetett, amikor egy hangversenyről lelkendezve hazatérve fölkapta hegedűjét és megpróbálta eljátszani az ott hallott Bartók-művet. Aztán tizenhat-tizenhét éves korában zongoradarabjai közül többet Bartók Béla születésnapjára ajánlott. *[3] A gimnáziumi évek alatt egyszer személyesen is találkoztak: 1937-ben az iskola kórusa és zenekara Bartók művek ősbemutatójára készült. *[4] A szerző jelen volt a próbákon, s a vonásokat a koncertmesterrel, Paulovics Pállal beszélte meg.
Édesapám kitűnő tanuló volt. Mindig mindenből a legjobb jegyet kapta, jóllehet otthon nem sokat tanult. Kiváló memóriája volt, s mivel az órákon figyelt, jószerivel már az iskolában megtanulta a leckét. De az ókori bölcsességet követve nemcsak szellemét, hanem testét is fejlesztette: a gimnázium egyik legjobb sportolója volt.
„Kialakult az osztályban, úgy 13-14 éves korunkban egy „kör”. Vezéralakja, megszervezője Paulovics Pál volt. Ő hozta össze maga köré a szerinte legjobbakat, mintegy nyolc-tíz osztálytársunkat.
 [...]
Személyes kvalitásai emelték az osztály nagy többsége fölé. Már kisdiák korától hármas életet élt. A gimnáziumban minden tárgyból kiváló tanuló volt, a legjobbak egyike. Másrészt a Zeneakadémiára is járt, már első vagy másodikos korunk óta, ott Kodálynak egyik kedvenc tanítványa lett...
Harmadszor pedig, diákéveinkben nagyszerű sportoló volt: futott, ugrott, keményen atletizált. Magasugrásban valamelyik diákbajnokságon díjat is nyert. Kevés gyerek akadt, aki ne becsülte volna nagyra – vagy ne irigyelte volna – Palit.
[...]
Később, úgy tizenöt éves korunkban félrevonult az osztálytól és kialakította a maga szenvedélyes intellektuális életét.
[...]
1937-ben, tizenhét éves korunkban hirtelen szellemi vezérként tűnt fel.
[...]
Személy szerint kétségkívül ő lett a generációs csoportosulás központja.” *[5]
A kor szelleme és a cisztereknél magába szívott magyarság-tudat 1938-ra megérlelte Édesapámban a névmagyarosítás gondolatát. Nem a Paulovics név valamilyen magyarul csengő változatára gondolt, hanem visszanyúlt az ősökhöz. A családfát kutatva rábukkant egy 1255-ben született Andreas Temérdek de Jardan nevű felmenőjére. De Jardan – mai formája: Járdáni, s talán a jobb hangzás érdekében: Járdányi. Ugyanazon év júniusában az érettségi bizonyítványát már Járdányi Pál névre állították ki. Nagypapám akkorra már Európa-hírű régész volt, a szakma Paulovics Istvánként ismerte, ezért nem a névváltoztatás, hanem kettős vezetéknév használata (Járdányi Paulovics István) mellett döntött.
A kitüntetéssel letett érettségi vizsgát követően Édesapám beiratkozik a Pázmány Péter Tudományegyetem néprajz szakára (1938-1942). A Zeneakadémián folytatja a Zatureczky Edénél már két éve megkezdett hegedűtanulmányait (1936-1940), s fölveszi a zeneszerzés szakot is, Kodály Zoltán növendéke lesz. (1938-1942). Zeneszerzést egyébként már 13 éves kora óta tanul Bárdos Lajosnál, aki 5 év múltán így szól Édesapámhoz: „Amit én tudok, azt már mind megtanítottam neked, most menj, és folytasd Kodálynál.
 Ebben az időszakban születnek az első érett kompozíciók is: a Hegedű-duók (1934-37) és különböző kisebb zongoradarabok (1933-38). A Bartók iránti rajongás és Kodály hatása (először Bárdos közvetítésével, később személyesen) szinte egyszerre befolyásolja a fiatal komponista nyelvének kialakulását. Zenei tanulmányait két kitűnő diplomával, egyetemi tanulmányait egy néprajzi tárgyú disszertációval zárja: 1943-ban „A kidei magyarság világi zenéje” c. tanulmánnyal doktorál. Jóllehet a három szak (hegedű, zeneszerzés, néprajz) egyidejű látogatása meglehetősen leterheli, a társasági életre, barátokra mégis mindig tud időt szakítani. Budapest szellemi, művészeti élete igen élénk ezekben az években. Írók, zenészek, képzőművészek különböző helyeken, különböző társaságokba járnak össze. Az egyik ilyen kör a Sós Aladár *[6] köré csoportosuló társaság volt. Ehhez Édesapám is csatlakozik, s egy életre szóló barátságot köt Aladár bácsival és lányával, Jucival. Néhány évvel később, már a háború évei alatt Édesapám így ír Jucinak:
„... mindennél nagyobb biztonságot nyújthat az, amit édesapja egyszer olyan szépen mondott: az erkölcsi igazság ismeretének tudata. Akinek a világ dolgai is fontosak, az valahogy a saját életét is magasabb perspektívából nézi. Az a szenvedést is jobban tudja viselni, a bajt is eltörpülőnek érzi...
 S vigyáznunk kell magunkra, ne agyongyötörten kerüljünk ki a nagy kavargásból. A végső győzelem kivívása után szükség van minden becsületes és gondolkodó főre, hogy jól és szépen építsük fel az új Európát...” *[7]
A háború évei alatt, ahogy a helyzet egyre romlott, Édesapám megpróbált az üldözötteken segíteni. Minden igazságtalanság, megkülönböztetés rendkívül zavarta. Mikor villamoson, autóbuszon utazott, mindig úgy állt, hogy vállával valakinek a sárga csillagát eltakarja. Később egy távoli nagybácsi, dr. Axmann János segítségével, aki akkoriban magas beosztásban volt a rendőrségen, hamis papírokat is szerzett zsidó emberek számára. A legkeményebb időkben pedig a saját, ill. szülei lakásán is bújtatott zsidókat. Kodály Zoltánéknak is fölajánlotta, hogy költözzenek hozzájuk, – legnagyobb megdöbbenésére addig még senki sem jelezte nekik segítő szándékát – így a Kodály-házaspár el is ment a Szent Domonkos utcai lakásba, hogy megtekintse leendő átmeneti szállását. A magasföldszinti lakás közepén volt egy sötét hall, mely elég védettnek, biztonságosnak tűnt föl. Emma asszonynak azonban valami rossz érzése támadt, s kifelé menet az ajtóból még egyszer visszaszólt nagymamámnak: „De ígérd meg, Máriám, hogy ostrom alatt semmiképpen nem fogtok a hallban tartózkodni!” A házat később bombatalálat érte, mely pontosan a hallnál szakította át a födémet. Szerencsére azonban senki nem tartózkodott ott. Kodályék vendégül látására végül is nem került sor, mert egy apácazárda adott nekik menedéket. *[8] Helyettük Emma asszony testvérei töltöttek el egy rövid időt a Szent Domonkos utcai lakásban. Kodály Zoltán háláját egy fényképére írt néhány sorral fejezte ki:
 Dr. Paulovits Istvánnénak
 bujdosók nagylelkű oltalmazójának
                                                        hálával
1944. dec.                                       Kodály Zoltán
Édesapám egyre aktívabb lett, a levegő kezdett túl forró lenni körülötte. 1944-ben egy társaságban a fasiszták hetvenkedéseire azt válaszolta: „Előbb vagy utóbb úgyis eljön a Nagybajuszos – azaz Sztálin – , és akkor maguknak végük!” Feljelentették, úgyhogy egy időre végképp el kellett tűnnie a fővárosból. „Van egy emlékem ebből az időből – mondja Sándor Judit, Édesapám egykori egyetemi hallgatótársa –: Akkoriban az a veszély fenyegetett, hogy a szövetséges csapatok végigbombázzák Olaszországot. Ez szörnyű lett volna a világ kultúrájára nézve. Egyszer azt mondtam Járdányinak: <<Borzalmas belegondolni, hogy a gyönyörű Olaszországot a műkincseivel, műemlékeivel elpusztítják. >> <<Nem ez a legborzasztóbb – válaszolta –, minden műkincsnél és minden műemléknél többet ér egy emberi élet. >>” *[9]
Van még valami, amiről eddig nem szóltam: a könyvek. Édesapám nagyon szerette a könyveket és gyerekkorától fogva rengeteget olvasott. Az elolvasott könyvek száma önmagában is megdöbbentő, hát még ha azt is figyelembe vesszük, hogy ő nemcsak átfutott a könyveken, hanem elmélyedt bennük, vitatkozott vagy egyetértett a szerzővel, kritikát írt a kérdéses műről. 17 éves korától egyfajta „olvasónaplót” vezetett, melyben megdöbbentően érett s irodalmilag igen értékes kritikák találhatók. Számára az olvasás természetesen szórakozás is volt, de ugyanakkor szellemének tudatos fejlesztése is. Éppen az említett olvasónaplóban találunk egy idevágó bejegyzést:
„Intermezzo!
         Ez a füzet a szellem életének, belső énem egy részének vetületeit hordozza. Legtöbbször nem nagy gonddal készülnek az írások, rövidek is, sokszor pontatlanok is, de mindig abból a mély igényből születnek, hogy a könyvekből mindig bővülő, alakuló világképem bontakozását lerögzítsem. Többet és többet akarok tudni a világról egyrészt, másrészt – keresem a mondatokat, oldalakat, könyveket, melyek rezonálnak énbennem. Mindkét törekvés közös forrása: a boldogság utáni vágy. Öröm a tudás-gyarapodás, és öröm, ha a magam arcát, a magam indulatait, vágyait, csalódásait, örömeit más sorsokban szemlélhetem. [...] „ *[10]
 A könyvszeretetet Édesapánk később belénk is megpróbálta átplántálni: kis korunkban az esti mese helyett sokszor szemelvényeket olvasott fel. Az egyik kedvenc mű Szabó Árpád: A trójai háború c. könyve volt. A dolog aztán meghiúsult, mivel én mindig csak ugyanazt a részt, a faló történetét akartam hallani.
A háború végét követően Édesapám nagy lelkesedéssel vesz részt a zenei élet felélesztésében. 1945. februárjában alapító tagja és egy éven át művészeti titkára a Magyar Zeneművészek Szabad Szervezetének. Zenekritikusként a Forrás (1943-44), a Szabad Szó (1945-47) és a Válasz (1947-48) című lapnál dolgozik, valamint hosszú éveken át a Rádióújságnál. A Válasz főszerkesztője akkor Illyés Gyula volt:
„ Meg kell mondanom azt, hogy a nagy magyar zenészeket igazából emberi qualitásuk miatt szerettem meg és tiszteltem elsősorban, és szinte csak azután fedeztem föl, hogy ezek zenészeknek is milyen nagyok. [...] Különösképpen szorosabb viszonyba először emberileg, azután már mint zeneélvező Járdányi Pállal kerültem, aki az általam szerkesztett Válasz című folyóiratnak a zenei kritikusa volt. Talpig becsületes, bátor, egyenes ember és renkívüli nagy zenei tehetség. Sajnálhatjuk korai elmúlását. [...]” *[11]
Járdányi Pál zenekritikusi működését Berlász Melinda egyik tanulmányában így összegzi:
„A negyvenes évek során ismét egy nagy vezető egyénisége támadt a magyar zenekritika-írásnak. A Járdányi-képviselte periódust pedig a magyar zenekritika-történet egyik csúcsaként tarthatjuk számon. [...] Járdányi személyében és munkásságában talán utolsó alkalommal állt egy jelentős alkotó egyéniség a zenekritikaírás szolgálatában.” * [12]
Jóval később, 1966-ban Wehner Tibor egyik nagysikerű koncertjéről elmarasztaló kritika jelenik meg a Magyar Nemzetben. *[13] Édesapám erre a „Zenekritika-kritika” című cikkében válaszol, s itt gyönyörűen kifejti ars poetica-ját a zenekritikus szerepéről. A cikket azonban sem a Magyar Nemzet, sem más újság nem közli, így magyarul most olvashatnak először egy részt belőle.
„Egy hangversenyt meghallgat ezer ember. Egy zenekritikát elolvas százezer. Hogy mit ér a művész, milyen a hangverseny: legtöbben az újság kritikai rovatából tudják meg. A zenekritika: hatalom. Közvéleményt formáló erő.
De a zenekritikus ítélete: csak egy ember ítélete. És mindig szubjektív. A zenei szép nem mérhető, nincs objektív skálája. Minden ember ítélete figyelmet érdemel. A zenekritikusé is. De nemcsak ez tartozik az újságolvasóra. Az is, hogy mi volt a hangverseny általános visszhangja. Ha a kritikus egyéni véleménye általános, egyezik a közönségével: szerencsés eset. A kritikus bátran írhatja a magáét. Bár – különösen, ha rossz volt a produkció – mi, Szervánszkyval, Raics Istvánnal, a 20-25 évvel ezelőtti kritikusok óvatosak voltunk ilyenkor is. Ezer oka lehet, ha egy művész – talán komoly tehetség! – gyengén szerepel. És egy rossz kritika igen sokat árthat: rögössé teheti fejlődésének útját.
Még óvatosabbak voltunk, ha tetszett valami a közönségnek, nekünk nem. Nem bíztunk rendíthetetlenül fülünkben, ítéletünkben. Hátha mi tévedünk, nem a közönség! [...]”
1946-tól zeneszerzést és zeneelméletet tanít a Zeneakadémián. A második félévben átveszi Veress Sándor osztályát, aki akkor hagyja el Magyarországot. Később szolfézst és népzenét is tanít, s hamarosan ő lesz Kodály jobb keze: amikor a mester távol van, ő helyettesíti. Így a Zeneakadémia csaknem valamennyi hallgatója jár hozzá valamire. Ezért aztán a közelmúlt és a ma zeneéletének nagyjai majdnem mind a növendékei voltak. Megvannak még itthon az osztálynaplói, melyekben többek között Devescovi Erzsébet, Dobszay László, Durkó Zsolt, Eötvös Péter, Erdélyi Miklós, Frankl Péter, Kocsár Miklós, Kulka János, Kurtág György, Ligeti György, Lubik Hédy, Lukács Ervin, Pauk György, Pernye András, Peskó György, Peskó Zoltán, Petrovics Emil, Rados Ferenc, Sárosi Bálint, Szabó Helga, Szekeres Ferenc, Szokolay Sándor, Ujfalussy József, Vásáry Tamás etc. nevét találjuk. Nagyon szigorú, de igazságos tanár volt.
„...tanszakunk számára Járdányi tanár úr adott rangot, méltóságot. Lenyűgöző tudása a jellem szilárdságával, az akarat meggyőző erejével társult. Jóval később értettem csak meg, hogy Kodály távollétében Kodály szellemét képviselte... [...] Öt féléven át voltam növendéke. Számomra ő jelentette a Zeneakadémiát.” *[14]
„...Évekre megbénultam – mondja Kurtág György –. Mindig a komponálás volt az, ami nem ment. Ezért azok, akik ilyenkor segíteni tudtak, azok tényleg az életem legfontosabb személyiségeivé váltak. Az első és talán legdöntőbb Járdányi Pali volt. Valami egészen fantasztikus segítséget tudott nyújtani. [...] Nagyon sok időt szánt rám és ránk. Valahogy belülről segített, arra vezetett rá, hogy mi csináljuk meg a dolgunkat. Ez tényleg az egész életemre kiható élmény volt.” *[15]
A zenekritikák és a tanítás mellett Édesapám természetesen komponál is. Az első igazán jelentős művei a negyvenes évek elején születnek: a Szimfonietta 40-ben, a Szonáta két zongorára 42-ben. (Ez utóbbit eredetileg vonósnégyesnek szánta, de mestere, Kodály tanácsára átírja két zongorára. Az ősbemutatóra végül is 47-ben kerül sor, ahol zongoratanára, Kósa György társaságában játssza el.) 1944 júniusában megírja a hegedű-zongora szonátát.
A háború után néhány évig úgy tűnik föl, az élet ismét a rendes kerékvágásban halad. A demokrácia azonban tiszavirág életű, s a külső hatalom befolyása már az 1948-ban Budapesten megrendezett első nemzetközi Bartók-fesztiválon is jelen van. A köztudatban úgy van, hogy zeneszerzésben az első díjat Járdányi Pál nyerte az Első vonósnégyesével. „Hivatalosan” azonban másképp történt. A döntőbe ketten jutottak be: Tardos Béla és Édesapám. A pártból leszóltak, hogy Tardosnak kell győznie. Ez fölháborodást keltett a zsűriben, de a nagy nyomással szemben szinte tehetetlenek voltak. Tulajdonképpen csak az olasz zsűritag, Goffredo Petrassi kemény fellépésének volt köszönhető az a kompromisszum, mely szerint az első díjat végül is nem adták ki, a másodikat pedig megosztották a két érintett között.
1948-tól Édesapám bekapcsolódik a Kodály vezette Népzenekutató Csoport munkájába is. A logikus, rendszerező elme jól jön Kodálynak, hiszen az egyre bővülő, hatalmas népdalkincs rendezése mindaddig megoldatlan probléma.
„Járdányi Pál életművében igen fontos szerepet töltött be, utolsó évtizedében pedig központi jelentőséget kapott a magyar népzene kisebb-nagyobb részterületeinek rendszerbefoglalása. Ezekkel részint kiegészítette, részint továbbfejlesztette Bartók és Kodály korábbi négyféle rendszerét. [...] A magyar népzene strófikus dallamainak rendezési és összkiadás-szerkesztési koncepciójában Járdányi munkássága több tekintetben döntő és megoldó változást hozott. [...] Az új rend koncepcióját először az Akadémia Zenetudományi Bizottságának mutatta be Járdányi, 1960 januárjában. Itt nagy örömmel és elismeréssel fogadták. [...]” *[16]
Még ugyanebben az évben kinevezik a Népzenekutató Csoport vezetőjévé, és a Nemzetközi Népzenei Tanács (I.F.M.C.) 1964-ben Budapesten megrendezett kongresszusának legnagyobb érdeklődéssel várt témája is éppen a „Járdányi-rend”. Édesapám egy „nagy feltűnést keltő, nagy hatást keltő előadást tart”. *[17]
Abban az időben az UNESCO egy nemzetközi népzenei központ létrehozását fontolgatja Budapesten. Az intézmény igazgatásával – a Járdányi-rend nagy sikerének köszönhetően – Édesapámat bíznák meg. Feladata az addig még érintetlen, feldolgozatlan területek, a harmadik világ, a fejlődő országok népzenéjének gyűjtése, és rendszerezése lenne. Az UNESCO biztosítaná is az egész anyagi hátteret, a magyar művelődéspolitikai vezetés azonban megvétózza a programot. Valószínűleg egyrészt attól félhettek, hogy nemzetközi tudósok állandó jelenléte miatt túl nagy lehetne a nyugati befolyás, másrészt a leendő igazgató személye – Járdányi Pál – addigra az 56-os események miatt persona non grata lett.
De amíg a népzenekutató háborítatlanul dolgozik – a Népzenekutató Csoport ugyanis (nyilván Kodály erős személyiségének és nemzetközi tekintélyének köszönhetően) azon kevés szigetek egyike volt, ahol a pártnak nem volt befolyása – addig kint az életben már a kommunista diktatúra legsötétebb dolgai történnek. Édesapámat rettenetesen bántják ezek a dolgok, és ahogy gyerekkorától kezdve mindig fölemelte a szavát az igazságtalansággal szemben, most is tiltakozik, ellenáll a maga módján. A rezsim minden művésztől elvárja, hogy valamilyen zeneművel, szoborral, verssel dicsőítse Lenint, Sztálint vagy a szocializmust, s előbb-utóbb sajnos majd mindenki beadja a derekát. Édesapám azon kevesek egyike, akit – mint Tokaji András a kort tárgyaló tanulmányaiból kitűnik – soha nem tudtak megtörni. Igen, megtörni, mert ellenállása miatt többször is berendelik a minisztériumba, hogy jobb belátásra bírják. Édesapám hajthatatlan, sőt kifejti, hogy nem hajlandó olyasmit dicsőíteni, amivel nem tud egyetérteni. Az, hogy még ezek után sem csukják le, leginkább Kodály védőszárnyainak köszönhető. De folyamatosan zaklatják. A problémák 1951-ben az ún. „Járdányi-ügy”-ben csúcsosodnak. Ebben az évben tartja ugyanis első plénumát a Magyar Zeneművészek Szövetsége. A 49-ben alakult szövetség feladatául az aktuális zenei események, kérdések megvitatását s az új zeneművek értékelését, elemzését tűzte ki. 51-re azonban a szovjet befolyás a zenében is igen erős, – a szövetségben ezt az irányt leginkább Szabó Ferenc képviseli. Szabó a plénumon meg is támadja Édesapámat, mégpedig a Divertimento Concertante (1948-49) című műve ürügyén. Maga a divertimento műfaja sem tetszik Szabónak, mert „...közérthetősége hol a szellemes apróságok, hol a lapos semmitmondás, hol egy-egy magán-jellegű, személyes élmény hangulatának lírai elmondásában merül ki. [...] Pártonkívüli, apolitikus zene a divertimento.” *[18] De „...a divertimentók sorozatában legproblematikusabb Járdányi Divertimento concertante című műve.” Mert ő ezzel „akarva - nem akarva elvi és művészi síkon egy reakciós, haladásellenes zenei fajelmélet szócsövévé válik.” *[19]
Édesanyám – akkor zeneakadémiai hallgató – szintén jelen volt ezen a forró hangulatú eseményen: „A Zeneakadémia nagyterme zsúfolásig megtelt, mert mindenki nagyon várta ezt a plénumot. Tudni lehetett, hogy Járdányit megtámadják és hogy ő válaszolni fog. Felejthetetlen élmény, ahogy kiállt a pódium közepére és elmondta „védőbeszédét”. Az elnökségből egyedül Szervánszky tapsolta meg, a hallgatók pedig hosszasan ünnepelték Járdányi válaszát.” * [20]
Szabó Ferenc kirohanása után Édesapám lemond az elnökségi tagságáról, de azt nem fogadják el. Továbbra is a rendszer által megtűrt személy marad, sőt maga Szabó is elismeri: „...mindig megmondta azt, amit gondolt, és ez sokkal értékesebb volt, mint azoknak a magatartása, akik nem voltak egy véleményen velünk, de a sajátjukat elhallgatták.” *[21]
Beletemetkezik a komponálásba, s a rákövetkező években igen termékeny. 1951-ben keletkezett jelentősebb művei a Tisza mentén – szimfonikus költemény, a Négy kidei népdal (vegyeskarra), s a Hajnali tánc (vegyes-karra), mely utóbbiért Erkel díjjal tüntetik ki. 1952-ben belekezd fő műve, a Vörösmarty szimfónia megírásába. Egy régi álma valósul meg így: emléket állítani a XIX. szd. e költő-óriásának a zene nyelvén. Az öt tételes művet mesterének, a 70 éves Kodály Zoltánnak ajánlja. Ő maga egy rádió-interjúban így vall művéről: „Úgy gondoltam, hogy egy műnek, ha Vörösmarty nevét viseli címében, elsősorban hazaszeretetről kell szólnia. Hiszen ez Vörösmarty költészetének gerince, folyton és folyton visszatérő refrénje. Ugyanakkor nem hiányozhat a Vörösmarty arcképből az a tündérvilág sem, amit talán a Csongor és Tündéből ismerünk a legjobban. Ezt a világot igyekeztem idézni, hangokba önteni a Virág és pillangó tételben. Az öt verset egyébként úgy válogattam össze, hogy rendjük a szimfóniában azonos legyen keletkezésük sorrendjével. Az utolsó két tétel egymásutánja meg egyenesen Vörösmarty életének két talán legmélyebb mozzanatát példázza: a Harci dal a szabadság-harc lelkesedését, a Vén cigány a nemzetét vesztett költő halál előtti irtóztató vészkiáltását. És ez a vers mégsem „csak” kétségbeesés. Utolsó szakaszaiból a diadalmas jövő hite, fénye sugárzik.”
Az ősbemutatóra 1953-ban az ÁHZ és Ferencsik János közreműködésével a Zeneakadémia Nagytermében kerül sor. A siker óriási. Az egyik fuvola szólamot Kovács Imre játszotta: „...ez a mű mindenkit felkavart: jóbarátot, kollégát, zenekart és hallgatóságot. Óriási hatása volt már abban az időben. Szinte hihetetlen, de az ember visszagondolt az 1848-as forradalomra, és ez a mű itt, 100 évvel később, ebben a modern világban újra nagyapáink és apáink örökségét, újra azt a hazafias érzést váltotta ki muzsikusokból, zeneszerző-kollégákból és a hallgatóságból egyaránt.” *[22]
A művet az állami vezetés is elismeri, és 1953-ban Kossuth díjjal jutalmazza. A Vörösmarty-szimfóniára a külföldi zenei élet is felfigyelt, s a mű külföldi bemutatójára 1959-ben, Londonban a Royal Festival Hallban került sor. A London Symphony Orchestrát Sir Eugene Goossens vezényelte. Édesapámat azonban többszöri útlevél-kérvényezése ellenére sem engedték ki a bemutatóra, így annak sikeréről csak a sajtóból értesülhetett.
Édesapám időközben megnősül. 1949-ben elveszi Lázár Ilonát, a Művészeti Tanács akkori titkárnőjét. Ez a házassága azonban nem kiegyensúlyozott, s hét év után zátonyra fut. Nagypapám 1952-ben bekövetkezett halála igen megviseli Édesapámat. Ráadásul az Európa-hírű régésznek félreállítva, mellőzötten kellett elmennie. Klerikális beállítottsága miatt ugyanis a kommunista vezetéstől az új tudományos fokozatok kiosztásakor semmilyen titulust nem kapott. Ez Édesapámat annyira bántja, hogy amikor felszólítják, hogy adjon be pályázatot tudományos fokozatra, ezt visszautasítja azzal, hogy amíg az apja nem kapja meg az őt megillető rangot és elismerést, addig a maga számára nem fogad el semmit.
A Sztálin halála utáni viszonylagos politikai enyhülés végül is a forradalomhoz vezet. 1956 Édesapám életében talán a legfontosabb év. Nemcsak politikai szempontból, hanem a magánéletében is. Július 18-án másodszor is megnősül. Egy óriási romantikus szerelem teljesül be, amikor a nála 14 évvel fiatalabb tanítványát, Devescovi Erzsébetet veszi feleségül. Meg kell mondanom, hogy számomra ez a házasság a mai napig is az eszményi, boldog házasság mintaképe. Az együtt töltött kilenc év alatt soha egyetlen veszekedést, de még csak kiabálást sem hallottam. Csak arra a biztonságérzetre emlékszem, amelyet az ő egymás iránt érzett és felénk kisugárzott, valóban óriási szeretete jelentett. „Az esküvőnk napján, amikor épp a nászútra indultunk, a Keleti pályaudvaron hallottuk a rikkancsot kiabálni: <<Megbukott Rákosi!>> A férjem rendkívül örült ennek, és azt mondta, ennél szebb nászajándékot nem is kaphatott volna.” *[23]
Ezután az események felgyorsultak, s eljött október 23. Szinte hihetetlen, de a Vörösmarty-szimfónia lemezfelvételét éppen erre a napra tűzték ki. Erről és a forradalom első napjának eseményeiről Édesapám később levélben számol be keresztlányainak:
„Édes három keresztlányom!
Leírom nektek szép sorjában, amit a magyar nemzet e csodálatos napjaiban láttam, tapasztaltam. Okt. 23-án délben 2 órakor kezdődtek meg a Vörösmarty-szimfónia gramafon-felvételei. Abban a percben, mikor a teremben felcsendült a „Hazádnak rendületlenül” motívuma, a Bem József téren a hatalmas, órák óta összeverődött tömeg ugyancsak a Szózat éneklésével kezdte meg fegyelmezett, gyönyörű tüntetését. A sors különös játéka folytán tehát a szabadságharc kezdete egybe-esett a magyar szabadságot hirdető művem felvételével.
Erre nem is én, hanem a zenekar tagjai gondoltak. Mikor ugyanis ½4 tájban a felvétel szünetében jöttek az első hírek a tüntetésről, a zenekari tagok azt javasolták, hagyjuk abba a próbát, vonuljunk mi is a Bem szoborhoz és játsszuk el a Rákóczi-indulót és az én szimfóniámból a Harci dalt.
Ez ugyan nem történt meg, de a felvételt nem lehetett folytatni, mindenki annyira izgatott volt! [...] *[24/a,b]
Édesapám óriási lelkesedéssel vesz részt a forradalomban. Együtt vonul a tüntetőkkel az utcán, ott van a Rádió előtt, de este már a New York Kávéházban tárgyal izgatottan többek között Vásárhelyi Miklóssal, Kosári Domokossal, Szervánszky Endrével, Pethő Tiborral. A Forradalmi Értelmiségi Bizottságban Szervánszkyval ő képviseli a zenészeket, kiáltványokat fogalmaz, aláír, felhívásokat tesz közzé, s a bukást követően Kodály Zoltánnal és Göncz Árpáddal az indiai miniszterelnök, Nehru meghívásán munkálkodik, „abból kiindulva, hogy a forradalom újbóli kirobbanása esetén talán nehezebb volna egy nagytekintélyű nemzetközi megfigyelő jelenlétében megtorlásokat alkalmazni.” *[25] Göncz Árpád egyik beszédében így jellemezte Édesapámat és 56-ban vállalt szerepét: „Palinak a személye életem egyik nagy élménye volt. Nemcsak a kiváló zeneszerző és nemcsak a magyar népzene nagy ismerője volt számomra, ha nem a tiszta és példamutató ember, modellértékű ember, aki művésznek, tudósnak, embernek és 1956-ban minden áldozatot vállalni merő hősnek is kiemelkedett közöttünk.” *[26]
Édesapám igazából nem politikus alkat, soha nem akart a politikával foglalkozni, de a történelem kedvezőtlen alakulása erre mégis rákényszerítette. „Házasságunk 10 éve valahogy a politika jegyében zajlott. <<Mellesleg>> házastársak voltunk, <<mellesleg>> megcsinálta a népdalrendezést, <<mellesleg>> komponált..., de az érdeklődési körét végig az ország sorsa kötötte le.” *[27]
De amíg kívül borzalmak történnek s az egész nemzet gyászol, addig a magánéletében Édesapám igen boldog. Sőt épp a családi boldogság az, ami segít neki átvészelni a kudarcot, a megpróbáltatásokat. 1957-ben megszületik első gyermeke, Gergely (e sorok írója), 1959-ben pedig Zsófia.
A magánéletben történt változások, a nagy érzelmek nyomon követhetők a komponálásban is. 1957-58-ban megírja a Szerelmi dalok ciklusát (szoprán hangra, zongorakísérettel) *[28], 1959-ben a Hárfaversenyt, melyet természetesen Édesanyámnak ajánl, a kettő között, 1958-ban pedig – amikor én egy éves voltam – a Gergő nótáit (háromszólamú gyermekkarra). Egyszer, pár évvel később Édesapám elvitt magával egy kórushangversenyre, melyen többek között a Gergő nótái is elhangzottak. A koncert után hozzám fordult és megkérdezte: „Na, hogy tetszettek a nótáid?” „ Szépek voltak, – válaszoltam – de az, amelyik előttük volt, és úgy szólt: <<Az ifjú gá-árda, a harcot á-állja>>, az volt a legjobb”...!
A forradalomra, és annak leverésére két 1957-es kórusmű utal Járdányi Pál művészetében: a „Föltámadott a tenger” (Petőfi versére) és a „Már vége” (Tóth Árpád versére).
A megtorlás első hullámai nem érintik Édesapámat, egy ideig a forradalomban vállalt aktív szerepe ellenére sem nyúlnak hozzá. Ez két dologgal magyarázható: egyrészt Kodály elsőszámú „védence” ő, másrészt – s ez talán a fontosabb – még a forradalom alatt sem ragadtatta el magát, s mikor a forradalmárok a kommunisták fejét követelték, ő igyekezett menteni azokat, így például Szabó Ferencet is. Ahogy a világháború előtt a zsidókat, utána igazolóbizottsági tagként az egykori németbarátnak kikiáltott, megtévedt embereket próbálta megmenteni a bosszútól, úgy ’56-ban a Forradalmi Bizottság elnökségi tagjaként a bajba jutott kommunistákat mentette a nép haragjától. De végleg ő sem menekülhet meg.  1959-ben meghal a két éve külföldön élő Zathureczky Ede. Mint disszidens: persona non grata, s így senki nem akar–mer megemlékezni a Zeneakadémia egykori rektoráról. Édesapám ezért föláll az év végi konferencián, s meleghangú beszédben búcsúztatja egykori hegedűtanárát. Ez az a mozzanat, melynek ürügyén Járdányi Pált megtámadják, s végül a Zeneakadémiáról eltávolítják. Meruk Vilmos behívatja a Minisztériumba, hogy közölje vele az elbocsátás tényét, majd később Acél György is magához kéreti, s megkérdezi tőle, mi az, amivel nincs megelégedve, miért nem tetszik neki ez a rendszer. „Nézze, miniszterhelyettes úr, Ön nyilván jól tudja, hogy a Bach korszak milyen sötét korszaka volt a magyar történelemnek. De írókat, művészeket még akkor sem vetettek börtönbe. Ma viszont a szellemi élet kiválóságai közül rengetegen sínylődnek börtönben, ártatlanul.” Pár nap múlva kézhez kapja a hivatalos elbocsátást: „Káros politikai nézetei miatt pedagógiai munkára alkalmatlan” – hangzik az indoklás. És ekkor már Kodály tanár úr sem tud segíteni, pedig az Édesapámnak írott leveleiből kitűnik, hogy többször is próbálkozott, de a politikai vezetés még csak válaszra sem méltatta. Édesapámnak 1959-ben távoznia kell tehát a Zeneakadémiáról, s ettől kezdve figyelmét, energiáját a megmaradt két terület: a népzenekutatás-rendezés és a zeneszerzés köti le.  Meg persze a család! Mert hiszen rengeteg időt töltött velünk. Képtelen vagyok fölfogni, hogy egy ilyen ember, egy poeta doctus, aki annyi mindennel foglalkozott, hogyan tudott mégis oly sok időt szakítani ránk. Mivel elég kicsi voltam, mikor meghalt, nincs túl sok közvetlen emlékem róla. Meg olyan sokan és sokat meséltek róla, hogy ezek össze is keveredtek egy kicsit a valósággal. Azok a tanácsok, intelmek, mondatok, pillantások, mosolyok viszont, amelyek megmaradtak emlékezetemben, a mai napig is életem fő irányítói, erőt adó forrásai. Hogy mennyire szeretett engem, minket, az a cikk elején idézett levélből is kitűnik. De megható az a megnyilatkozása is, melyet egy barátjától hallottam vissza, aki egyszer megkérdezte tőle, hogy miért nem foglalkozik egy kicsit többet a komponálással a gyerekek helyett. „Én annyira szeretem a gyerekeimet, hogy már az boldoggá tesz, ha a cipőfűzőjüket megköthetem.”
Legelső emlékeim közé tartoznak az esti éneklések és mesék. A gyerekszobában az ajtó mellett egy cserépkályha volt. Tőle jobbra az én ágyam, balra Zsófikáé. Mikor már mind a ketten ágyban voltunk, Édesapám háttal a kályhának dőlt, és két kezével a szolmizációs jeleket mutatva kis kétszólamú darabokat rögtönzött. Ekkor 2-4 évesek lehettünk. A zenét, az éneklést, a szolmizálást tényleg az anyatejjel szívtuk magunkba: magnetofon-felvételek bizonyítják például, hogy Zsófika még beszélni sem tudott, de már kristály tisztán énekelt. Az esti mesékből ma már csak arra tudok visszaemlékezni, hogy amíg Édesanyánk – és a nagymamák is – a „hagyományos” mesékkel altattak bennünket, addig Édesapánk mindig rögtönzött valamit. Két kedvenc „sorozatom” volt, melyet éveken át mesélt estéről estére, folytatásokban: Zoro és Huru (azaz Stan és Pan) kalandjai, valamint a földalatti egysínű vasút története. De az esti elalvás elengedhetetlen része volt a „Hm” is. A családban énekelt altatódalok zenei együgyűsége nemigen tetszett Édesapámnak, ezért kitalált számunkra egy kis pentaton dallamot. Szöveget nem is írt hozzá, csak estéről estére eldúdolta nekünk. Mi neveztük el „Hm”-nek. Édesapánk halála után – mivel akkor már nagyobbak is lettünk – soha többet senki nem énekelte ezt a dallamot. Most azonban, mikor testvéremnek és nekem is kisgyerekeim vannak, harminc év távlatából, valahonnan a mélyből, szívünk legrejtettebb zugából újra előkerült ez a kis négy soros dallam, s anélkül, hogy mondtuk volna a gyerekeknek, ők is „Hm”- nek keresztelték el az immár családi altatót.
Édesapánk rajongva szeretett bennünket. Soha nem vert, nem pofozott meg. A legnagyobb büntetés – mely minden verésnél jobban fájt – az volt, ha nem beszélt velem. Az etika és etikett szabályait egész kis koromtól kezdve magyarázgatta: kisebbet nem szabad bántani, a gyengébbet meg kell védeni, a lányokat előre kell engedni az ajtóban etc. Sok dologra kirándulás közben hívta fel a figyelmemet, pl.: hegyről, dombról lefelé nem szabad követ dobálni, mert nem láthatjuk, hogy alul nem jön-e valaki. Sokat jártunk kirándulni, nagyon szerette a természetet. Mutatta, magyarázta szépségeit. Mi gyerekek a gyaloglásban persze hamarabb elfáradtunk, Édesapámnak ilyenkor néha kettőnket is cipelnie kellett: Zsófikát a nyakában, engem a hátán. A közeli Gugger-hegy egyik kedvenc kiránduló-helyünk volt. Ide kettesben is sokszor följöttünk, mert az akkor még csupasz hegyoldalon álló Árpád-kilátó kiváló mászóterep volt a számomra. Az erődítményhez hasonlító kis építmény nagy terméskövekből készült, s déli oldala jó hat méter magas volt. Édesapám – Édesanyám és a nagymamák óriási szörnyülködésére – itt tanította meg, hogy kell valamit megmásznom: mindig három végtaggal kellett kapaszkodnom, és eggyel az új fogást keresni.
A Gugger-hegyre Édesapám sokszor egyedül is fölment tanulni. Wagner operákat tanulmányozott például odafönt. Elvitte magával a partitúrát, s mikor pár óra múlva hazajött, fejből elzongorázta az átnézett részt. Kirándulásaink persze jóval távolabb is vezettek. Sokszor fölmentünk Galyatetőre is, Kodály Zoltánt meglátogatni. Kodály bácsi – mi gyerekek így hívtuk őt – mindig örömmel fogadott bennünket. Ilyenkor aztán vele együtt mentünk kirándulni. Az egyik séta alkalmával a két éves Zsófika hirtelen így szólt hozzá: Kodály bácsi, gyere, játsszunk papást-mamást! Édesapámat kissé feszélyezte ez a szituáció, mivel számára Kodály Zoltán mindig is a „tanár úr” maradt, de a nyolcvan éves, szűkszavú, szigorú mester mosolyogva hajolt le húgocskámhoz, aki lelkesen kezdte fésülgetni gyönyörű fehér haját. Ezt a jelenetet Kodály Zoltán fiatal felesége, Sárika meg is örökítette filmen. Kodály bácsival Budapesten is sokszor találkoztunk: Édesapánk többször elvitt bennünket a mester lakására, ilyenkor az is előfordult, hogy a Biciniumokból énekeltünk neki. Volt, hogy Kodály Zoltánnal közös kirándulásra éppen az ő sofőrös fekete mercedesével indultunk, – ez számomra természetesen mindennél nagyobb élményt jelentett –, de előfordult az is, hogy Édesapám vitte haza a mestert. Az egyik ilyen alkalommal (talán épp az elsőnél) én is ott voltam, s rendkívül izgatottan kérdeztem Kodály bácsit, mit szól a trabantunkhoz. „Ugyan olyan mint a mercedes, csak egy kicsit zajosabb” – hangzott a válasz.
Voltak még ezen kívül „más” kirándulásaink is. Édesapám időnként kézen fogott és elindultunk a város számomra ismeretlen részei felé. Néha vidékre is mentünk, pl. Nagykovácsiba. A dolog persze tetszett nekem, mert nagyon szerettem autóbuszozni (akkor még nem volt autónk). Csak fokozta az érdekességét, hogy mikor egy bizonyos kerthez, házhoz, vagy lakáshoz értünk, Édesapám kezembe nyomott egy borítékot, fölemelt, s nekem be kellett dobnom a postaládába, vagy éppen a nyitott konyhaablakon keresztül. Majd távoztunk. Igen jó játék volt..., csak jóval később tudtam meg, hogy Édesapám ily módon, névtelenül osztogatta szét fizetésének egy jelentős részét. „ ’56 után Pali misszió-szerűen látogatta azokat a családokat, ahol a férj börtönben volt, és ahogy csak tudta, segítette őket.” *[29]
Nagyon sokat játszott, foglalkozott velünk. Letérdelt mellém a parkettára, s gyönyörű várakat, tornyokat épített a „Kabu”-ból. Ez még az ő fa-építőkockája volt. Mindig volt ideje számunkra, még akkor is, ha – a nevelőnők felügyelete alól kiszökve – berontottunk hangszigetelt dolgozószobájába. Egyik ilyen alkalommal, mikor a környékbeli gyerekekkel épp megalakítottuk a „Garibaldi csapat”-ot, egy remek kis Garibaldi-indulót improvizált, mely rögtön csapatunk zenéje lett. Egy másik alkalommal pedig, amikor a Szamár-indulót püföltem véget nem érően a zongorán, nyilván ezt megelégelve, odaült mellém, és engem ámulatba ejtve variációk hosszú sorát rögtönözte e közismert kis darabra. Szolfézs-tanulmányaim elején pedig, mikor a kottaírás nehézségein sajnálkoztam, hogy egy kis kedvet csináljon hozzá, megkért, hogy játsszam valamit a zongorán, s ő ezt lekottázná. Ha jól emlékszem, a Boci, boci-t játszottam, s mire a végére értem, legnagyobb csodálkozásomra ő már kész volt a lejegyzéssel. Amikor hegedülni kezdtem tanulni, próbált velem gyakorolni. Minthogy én hihetetlenül nagy ellenállást tanúsítottam, mindig kitalált, mesélt valamit, hogy kedvet csináljon hozzá. A kedvenc történetem az az eset volt, mikor a szólistának a zenekari bevezető első hangjainál elszakadt egy húrja. Elég hosszú bevezetőről lévén szó gyorsan kiszaladt, kicserélte a húrt, s épp akkor ért vissza a színpadra, amikor be kellet lépnie, így az utolsó lépéseket első akkordjai ütemére tette a színpad közepe felé. Ezt aztán Édesapám mindig el is játszotta nekem, óriási örömömre. A nagy ellenállás dacára hegedűtanulmányaim elég jól indultak, – nem úgy később! – így a második év elején, 1965 telén már egy kis hangversenyen is szerepelhettem. Az ÁHZ Semmelweis utcai termében megrendezett koncerten pedagógiai célzatú műveket mutattak be. Édesapám erre az alkalomra írta Szonatina első fekvésben című művét, mellyel azt akarta példázni, hogy a technikai szint legalsó fokán lévő kezdők számára is lehet zeneileg jó, értékes darabokat komponálni. A koncert kimenetele azonban az utolsó pillanatig kétséges volt, mert a szereplés előtti két hétben tüdőgyulladással feküdtem. Mivel hegedűórára nem tudtam menni, ezért Édesapám foglalkozott velem otthon egy kicsit. Hogy hegedűtanárnőmet – Király Zoltánné, Alice nénit – mentesítse a betegségem miatti esetleges kudarc alól, Édesapám a darab elhangzása előtt fölállt és a következőket mondta: „Miután harcos kerubok és MERUKOK ACÉLOS kardjukkal kiűztek a pedagógia paradicsomából, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ilyen kiváló hegedűtanárnak lehetek a tanársegédje. [...]” Az, hogy engem ő korrepetált, természetesen csak ürügy volt a fölszólalásra. A lényeg a mondat első felében rejlett, mellyel a Zeneakadémiáról való eltávolítására és a minisztériumi zaklatásokra akart utalni.
Édesanyja 1963-ban bekövetkezett halála nagyon megviseli Édesapámat. Épp egy öt tételesre tervezett szimfónián dolgozik, de a munkát megszakítja, s a második tételnél befejezi a művet. „Vivente e moriente” – ezt a címet adja a szimfóniának, melyet édesanyja emlékének ajánl. Az elkövetkező években a kisebb pedagógiai jellegű kompozíciókon kívül néhány kórusművet ír (Savaria, Karácsonyi fény), s elkészül a két tételes hegedűverseny (Concertino per violino e archi). Ennek bemutatóján azonban személyesen már nem tud jelen lenni, mert 1966. márciusában be kell feküdnie a kórházba. Ekkor még senki sem gondolt arra, hogy a legrosszabb is bekövetkezhet. Bevonulása előtt egy nyolcrészes sorozatot tart a Rádióban a magyar népzenéről, s belefog egy nagyszabású oratórikus mű megírásába. Ismét kedves költőjéhez fordul: Vörösmarty Mihály Előszó című költeményét szeretné nagyzenekarral és kórussal megszólaltatni. A kórházban is dolgozik, édesapja egy kis fekete kottafüzetébe – három sorban lejegyezve – folytatja gondolatait. Az elhatalmasodó betegség azonban nem engedi, hogy befejezze, az írás a mű kb. egyharmadánál megszakad. „A szellemek világa kialudt” – ez az utolsó Vörösmartytól idézett sor...
Az iskolában éppen abban az időben jött divatba az emlékkönyv. Én is vettem egyet, s bevittem Édesapámnak a kórházba, hogy elsőként ő írjon bele valamit. A következő sorokat hagyta rám:
„Van egy láthatatlan híd, ami összeköti az embereket, élőket és elhúnytakat. Ez a híd: a szeretet. Vigyázz rá nagyon, Kisfiam! Akkor sohase szakadunk el egymástól...
1966. májusán
Édesapád.”
„[...] Mélységesen hívő ember volt. Erről maga sohasem beszélt. Élete mondta el helyette. Ebből a hitből fakadt a szeretet. A nagy metafizikai emóció, amely cselekedeteit irányította. Az érzelem a hétköznapok gyakorlatává válva az embertársak iránti megértés, türelem, jóság, a naivságnak vélt jóhiszeműség formájában nyilvánult meg. [...] A zeneszerző Járdányi Pál kibontotta istenadta tehetségét. Ám ő nem elégedett meg azzal, amivel a természet ajándékozta meg. Zavartalanul, hírnévtől és elismeréstől övezve komponálhatott volna zongorája mellett rövidre szabott életén át. Ő azonban a VITA-t, a teljes életet igényelte, és ifjúkorában megindult az elrendelt úton, a VIA-n, amely a VERITAS-t sóvárogja. Ez az út a Golgota, a szenvedés és az üdvözülés VIA DOLOROSA-ja. [...]” *[30]

Jegyzetek:

[1] Kodály Zoltán: Járdányi Pál (Studia Musicologica, 1967. IX. köt. 1-2. szám; németből magyarra fordította: Rajeczky Benjamin)
[2] Takács Tibor: Fogas-emlékek (Esti Hírlap, 1985. aug. 16.)
[3] „Bartók Béla 55.”, ill. „56. születésnapjára”
[4] Bartók Béla a Gyermek és Női Karok közül néhányat zenekari kísérettel is ellátott. Ezeknek az ősbemutatójára került sor a gimnáziumban.
[5] Márkus István: Hogyan lettem szociográfus? – interjú (megjelent: Márkus István: Az ismeretlen főszereplő c. kötetében, 28. l. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1991.)
[6] Sós Aladár (1887-1975) építészmérnök, a hazai georgeizmus ismert képviselője
[7] J. P. levele Sós Jucihoz, Debrecen, 1944. május 31. (kézirat, Járdányi-hagyaték)
[8] Eősze László „Kodály Zoltán életének krónikája – napról napra” című könyvében (a 197. lapon) azt állítja, hogy Kodályék egy hetet töltöttek Járdányi Páléknál. Mi, a család, Édesapámtól úgy hallottuk, hogy erről csak szó volt, de végül is nem következett be.
[9] Sándor Judit nyilatkozata a Vivente e Moriente c. filmből való; rend.: Mérei Anna; (A Magyar Televízió 1992. július 28-án sugározta)
[10] Részlet J. P. „Könyvkritikák” címmel ellátott füzetéből, 1945. június 13. (kézirat, Járdányi-hagyaték)
[11] Részlet Illyés Gyula egy rádióinterjújából
[12] Berlász Melinda: „Zenei szakértő – szociográfus”(Magyar Zene, 1992/1)
[13] Pernye András cikke Wehner Tibor 1966. márc. 21-i koncertjéről a Magyar Nemzetben 1966. márc. 26-án jelent meg
[14] Szabó Helga: Járdányi munkásságának hatása a magyar zenei életre (Magyar Zene, 1992/1)
[15] Kurtág György nyilatkozata a Vivente e Moriente c. filmből való; rend.: Mérei Anna; (A Magyar Televízió 1992. július 28-án sugározta)
[16] Olsvai Imre: A dallamrendezés koncepciója (Magyar Zene, 1992/1)
[17] Sárosi Bálint nyilatkozata a Magyar Rádió Járdányi emlékműsorában hangzott el (szerk.: Papp Márta)
[18] Új Zenei Szemle, 1951. december, II. évf. 12. szám
[19] lásd: [18]
[20] elhangzott a Magyar Rádió Járdányi emlékműsorában (szerk.: Papp Márta)
[21] Jegyzőkönyv a Magyar Zeneművészek Szövetsége Elnöksége 1951. január 18-án tartott üléséről
[22] lásd: [20]
[23] lásd: [20]
[24/a] J. P. levele keresztlányaihoz, Korompai Mártihoz, Ágneshez és Katihoz, Bp., 1956. dec. 12. (kézirat, Járdányi-hagyaték)
[24/b] A Vörösmarty-szimfónia lemezfelvétele tehát akkor ott megszakadt, folytatására nem került sor. Sajnos mind a mai napig J. P. egyetlen művéből sem készült lemezfelvétel, sőt a megtorlás és a szilencium évei alatt még a Rádiónál meglévő felvételek közül is sokat letörültek. Így nagy veszteségnek könyvelhetjük el például, hogy nyomtalanul eltűnt a Vörösmarty-szimfónia azon felvétele, melyet az ÁHZ készített Ferencsik János vezényletével (tehát épp azok, akik az ősbemutatón is játszottak!).
[25] Göncz Árpád levele Solymosi Tary Emőkéhez, Bp., 1991. július 5.
[26] elhangzott 1991. október 1-én a J. P. egykori lakóházán elhelyezett emléktábla avatásakor
[27] Devescovi Erzsébet nyilatkozata a Magyar Rádió Járdányi emlékműsorában hangzott el (szerk.: Papp Márta)
[28] A Szerelmi dalok ciklus sajnos a mai napig sem hozzáférhető az énekesek számára, mivel nem adták ki
[29] Vásárhelyi Miklós nyilatkozata a Vivente e Moriente c. filmből való; rend.: Mérei Anna; (A Magyar Televízió 1992. július 28-án sugározta)
[30] Vásárhelyi Miklós: Járdányi Pál emléktáblájánál (Új Ember, 1991. okt. 27., 2.lap)

 

1995. február
Járdányi Gergely